Túlélő

A szavanna felett magasan állt már nap. A tikkasztóan meleg levegőtől a távoli fák, dombok remegtek a perzselő fényben, és nem lehetett tudni, hol ér véget a felszálló levegő okozta délibáb, hol kezdődik a valóság. A füves síkság közepén egy alak bontakozott ki a távolban, mintha a levegőben járna, és a fénytörés játékaként torzó testként lebegne a föld felett.

Három nappal ezelőtt zuhant le a sérült gép a szavanna és a sivatag állandóan változó határán. Háború volt, a gép megsérült az ellenfél tüzétől, már nem tudott visszatérni az övéihez.

Mellette, talán száz méterre éledt tudatára, hogy túlélte. Kétségbeesetten látta, hogy a gép roncsai kiégtek, szinte semmije nem maradt, csak kése és fegyvere, néhány lőszerrel.

Egy halvány esélye maradt, nagyon halovány. Neki kell vágnia, és el kell jutnia a legközelebbi településig. Aztán majd meglátja. Csak annyit tudott, hogyha odaér, tudni fogja, mit tegyen.

Nem emlékezett semmire, valami amnézia ködösítette agyát, de annyit tudott, hogy a túlélésért küzd, és furamód emlékezett rá, hogy mi a teendő. A kiképzés része lehetett, de fogalma sem volt mi az, hogy kiképzés. Bármi is volt, ösztönszerűvé tette a cselekedeteit.

Három, gyaloglással telt nap forrósága már kikezdte erejét, de még így is határozottan és ép elméjének tudatában haladt előre. Óvatos volt, hiszen az ember nem járta tájon veszélyes dolgokkal kellett megküzdenie. Ragadozók leselkedtek rá, hatalmas termetű növényevők veszélyeztették eltaposásával, de a legnagyobb gond a víz volt.

Megoldotta ezt is. Bár tudta, ez a módja a vízszerzésnek nem elegendő, és csak néhány napra nyújt megoldást.

Egész nap gyalogolt, még akkor is mikor a nap a legmagasabban állt. Szülőhelyén ennél nagyobb meleghez is hozzászokott, ez nem okozott gondot. Csak az est leszálltakor állt meg, becserkészve a környéket kígyók után, hogy élelemhez és nedvességhez jusson. Ágas botjával, amit egy erre alkalmas cserjéről szerzett be, bármely kígyót képes volt leszorítani, késével leszelni a fejét, és éltető nedvekhez jutni belőle. A holt testet magával cipelte a nyakában, időnként a húsból szelve, szopogatta, csócsálta ki a benn rejtőző életadó nedvességet.

Nagyvadra nem vadászott, hiszen a vér illata, a hús szaga, felébreszthette a ragadozók kíváncsiságát, és támadásra ösztönözte volna őket.

A magas fűben haladva, körbekémlelve, látta, néhány nagyragadozó kíváncsisága feléledt és zsákmányt szimatoltak benne. Szembefordult a lapuló, támadásra készülő állatokkal és magát minél nagyobbnak mutatva, végtagjaival hadonászva, hangos üvöltésbe fogott.

-ÁÁÁÁááÚÚÚúúÁÁÁÁ-

Az oroszlánok elbizonytalanodtak. Farkuk lengetésével, ásítással, nyújtózással, leshelyük feladásával jelezték, feladják a vadászatot.

Lassan, nagyon figyelve, eloldalazott az állatok falanxa elöl, majd kellő távolságban érve ismét egyenletes, gyors tempóra igazította lépteit. Most elég nagy távolságban védett lesz a falkától, míg egy másik territórium határát át nem lépi.

Ekkor botlott bele egy gazella kicsinyébe.

A kis állat riadt barna szemeiben látta saját tükörképét. Lehajolt és megvizsgálta a menekülésre képtelen gidát. Szerencsétlen kis állatnak a lába törött volt, csontja átszúrta a bőrét, máris valami élősködő nyüvek falták az elhalt húst.

Nincs esélye, állapította meg. Előbb, vagy utóbb fellelik búvóhelyét a ragadozók és dögevők, majd élve felfalják.  Bár takarékosan kellett volna bánnia munícióval, most feláldozott egy lőszert és ezzel megszabadította az állatot a kínszenvedéstől. A dörrenés hangja messze görgött, és egy röpke pillanatra elnémította természet zajait.

Szorongás éledt benne, de legyőzte magában azzal, hogy semmilyen más megoldás nem volt a sérült állat további szenvedésének megszüntetésére.

Felállt és tovább indult.

A nap már alacsonyan járt, mikor meglátott egy dzsipet. Két fegyveres pásztázta róla látcsövével a tájat, majd megállapodva rajta, hosszan követték lépteit.

-Végre!- gondolta, és feléjük indult.

Már egészen közel volt, mikor ütést érzett a mellén, és dörrenést hallott. Csodálkozva nézett le és látta, hogy a poros földre vér freccsen, gombócokká kapva össze a port. Aztán még egy ütés, és még egy. Elzuhant. Haldokló testéből kicsorduló vérpatak tócsát alkotott a földön, és megalvadva a forróságban, kocsonyásan csillogott. Még eljutott tudatáig, hogy az egyik fegyveres, fölé hajolva, a társának odaszól.

-Ezek a Tripairlimbek, már egyre jobban hasonlítanak hozzánk! Ha ennek itt nincs három pár végtagja, simán embernek nézem.

Bigfater